Két nyár, egy szerelmi történet: Még egyszer nem engedlek el!

Megpróbáltam kizárni a külvilágot, becsuktam a szemem, és elmerengtem. Annak ellenére, hogy az emlékek nem ehhez a helyhez kötöttek, mégis felidéződtek bennem a régi, boldog pillanatok. Talán a fák leveleinek susogása volt hasonló, mint azon a nyáron, vagy a szellő simogatta ugyanolyan lágyan a bőrömet, mint akkor. Nem tudom pontosan, csak azt, hogy a hiányodat most még erősebben éreztem, mint bármikor.

Pedig nem történt köztünk semmi olyan, aminek mélyen bele kellett volna égnie a tudatomba. Lehet, hogy épp a beteljesülés hiánya volt az, ami miatt nem tudtalak kiverni a fejemből. Szenvedélyes csókok, érintések, nevetések, pár önfeledt pillanat.

Ennyi jutott nekünk akkor, mert az idő még nem érett meg rá, hogy igazán megéljük az érzéseinket. Egy hétvége volt csupán, amit a magunkénak mondhattunk, de minden megvolt benne, ami egy vágyakkal teli, hosszú kapcsolatot vetíthetett előre.

A véletlen sodort minket össze egy vízparti csendes falucskában, távol a zajos nagyvárostól. Itt megállhattunk, megpihenhettünk, egymásra figyelhettünk - nemcsak a szavakat hallottuk meg, hanem a mögötte megbúvó gyönyörű üzeneteket is. Nemcsak egymás szemébe néztünk, hanem a másik tekintetének végtelenségét is láttuk. Adtunk, és rengeteget kaptunk. Ám két nap volt csupán, egy röpke hétvége, mely gyorsan elszállt.

Hazafelé egyik kezeddel a kormányt fogtad, a másikkal a combomat... Szépen, lassan egyre feljebb és feljebb csúsztak az ujjaid a bőrömön. Én megállítottalak, és jeleztem, hogy örülök az érintésednek, de nem itt és nem most van ennek az ideje. Megértetted - vagy legalábbis szerettem volna ezt hinni. Aztán elköszöntünk egymástól, és nem találkoztunk többé. Az életünk úgy folytatódott, mintha az a negyvennyolc óra nem ékelődött volna közbe.

Most valamiért mégis te jutottál eszembe, és szomorúságot éreztem. Megkérdőjeleztem a döntéseimet, és bántam, hogy a lelkem akkor nem volt felszabadultabb. Ám épp egy szakítás után találkoztunk, amikor a sebeknek még gyógyulniuk kellett, és hiába éreztem, hogy akár a Nagy Ő is lehetnél számomra, a szívem be volt zárva.

Még mindig csukott szemmel feküdtem a napozóágyon, mikor rám köszönt valaki. Felnéztem, és te álltál előttem. Mintha csak a fantáziám elevenedett volna meg...

- Szia! Semmit nem változtál, mióta utoljára láttalak! Gyönyörű vagy!

Több száz kilométerre laksz, most mégis itt voltál, hallottam a csodás, mély hangodat, elveszhettem barna tekinteted mélységében. A remények még erősebbé váltak bennem, és nagyobb esély volt a beteljesülésükre, mint valaha.

- Régóta gondolok rád, és arra a nyárra. Reméltem, hogy még mindig ebben a városban laksz - folytattad.

Aztán meséltél a múltról, a jelenről. Elmondtad, hogy nemrég ért véget egy hosszú kapcsolatod, azóta pedig az országot járod, hogy hétvégenként ne érezd olyan üresnek az életedet. Eleinte azt hitted, hogy a párod hiányzik, de aztán rájöttél, hogy egészen más: én és a be nem teljesült szerelmünk. Így az utad ide vezetett. Beszélni szerettél volna velem, megosztani az érzéseidet és megtudni a lehetőségeket.

Harmincöt fok volt, mégis libabőrös lettem. Felkavart a látványod és mindaz, amit mondtál. A történetünk csak most kezdődött el igazán, mert közel hajoltál, megérintetted az arcomat, és úgy csókoltál, mint régen. A múlt egybemosódott a jelennel, és az elveszettnek hitt lehetőségek megteltek reménnyel. Itt vagy végre mellettem, és én melletted. A szívem most kinyitotta kapuját, te megérezted, és boldogan besétáltál rajta.

Forrás: she.hu